Amíg Nemes Jeles László a történelmi film kereteit használja arra, hogy nagyobb távlatokba helyezze családról és identitásról szóló történeteit, addig Julia Ducournau a body horror eszközein, a testen és annak deformitásán keresztül fogalmazza meg hasonló témákat érintő mondanivalóját.
A vér kötelez? Mi a testem, milyen viszonyban van őseim testével? Mennyire vagyok családi mintáim alá rendelve? Mennyire idegenedek el ettől a testtől, ha a környezet, amelyben világrajött, diszkomfortossá válik? – tehetjük fel a kérdéseket Ducournau filmjei kapcsán. Ám amíg a Nyers és a Titán nem felejtett el horrorként sem viselkedni, addig
az Alpha már csupán díszletként használja a műfaj nyújtotta játékszabályokat, cserébe viszont megkísérel mélyebbre hatolni.
Érdekes jelensége a filmtörténetnek a francia extremizmus. Megjelenése idején egyértelműen két fő csapásirányra oszlott: egyrészt ott voltak az amerikai és japán splatterekkel versenyre kelő műfaji darabok, amik radikális test- és kínábrázolásaikkal, illetve komplexebb témák beemelésével (feminizmus, tudatfilm stb.) próbálták felkelteni a figyelmet (pl. Magasfeszültség, Sheitan, A betolakodó). Másrészt pedig egy új szerzőgeneráció is a vér, a szex és az erőszak motívumaihoz nyúlt művészfilmjeiben, leginkább Georges Bataille, Sade márki vagy Linda Williams filozófiai-esztétikai meglátásaira alapozva (Gaspar Noé, François Ozon, Claire Denis stb.). E kétfajta attitűd kései keveredésének tűnik a kétezer-tízes években megjelenő „művész body horror” vonulata, amiben úgy tűnnek fel markáns szerzői látásmódok, hogy a (leginkább cronenbergi) műfaji kódokat is magabiztosan és kreatívan használják és alkotják újra.
Ennek a stílusnak volt talán a két legnagyobb mérföldköve Julia Ducournau előző két filmje,
a 2016-os Nyers, illetve a 2022-es Titán. Első filmjével a filmkritikusok díját, míg a másodikkal magát az Arany Pálmát is elhozta, ezzel végérvényesen bebizonyítva, hogy a weird és az undor esztétikája immár bármiféle magaskulturális kapaszkodó nélkül, önjogán is alkalmas a (film)művészeti intézményrendszer figyelmére.
Jogos volt tehát a hájp, hogy vajon mi lesz e két földrengető siker után Ducournau harmadik dobása, ahogy éppen olyan jogos a hatalmas és hangos elégedetlenség is az Alphával kapcsolatban. Elvégre a Titán, a Nyers (illetve a legszűkebb műfaji-attitűdbeli rokonság, pl. A csúf mostohatestvér vagy A szer) szerzői filmes látásmódjuk és rétegzett mondanivalójuk mellett sem felejtenek el egy pillanatig sem a legklasszikusabb értelemben működőképes horrorok lenni. A szer úgy beszél a média vagy a szépségipar abszurd emberellenességéről, hogy közben teljesen undorító és camp, amit kapunk. A Titán szintén úgy írja felül a gender és az identitás kérdéseit, hogy egyes szörnyű jelenetei máig itt kísértenek agyunk hátuljában. Ezen filmélmények után pedig természetes, hogy az Alphától is a két kulturális sík egyesítését várjuk, vagyis hogy egyszerre árnyalt és zsigeri, elme- és gyomorforgató legyen. Azonban ha így járunk el, egy alapvetően egyedi és érdekes élménytől fosztjuk meg magunkat.
Az 1980-as évek Franciaországában egy rejtélyes betegség üti fel a fejét. Aki megfertőződik, szépen lassan márványszoborrá változik.
A kór testnedvek útján terjed, egy óvatlan szexuális érintkezés vagy felelőtlen tűhasználat a halálos ítélet aláírásával ér fel. Alpha, az afrikai gyökerű, de Franciaországban született, tizenhárom éves kislány egy házibuliban önkívületi állapotba kerül, eközben pedig egyik társa egy nagy A betűt varr bal vállára – ki tudja, milyen tűvel. Orvos anyja természetesen mindent elkövet azért, hogy lányát megmentse, ám Alphának nem csupán orvosi vizsgálatok sorával kell megküzdenie, a megbélyegzés, társai kiközösítése is addig nem tapasztalt súlyként telepszik a kislány vállára. Eközben pedig anyja testvére, a heroinista Amin is felbukkan, hogy Alpháéknál húzza meg magát (és szokjon le ilyen vészterhes időkben a tűről). Alpha jelen idejével párhuzamosan pedig elindul egy rejtélyes történetszál, amelynek két főszereplője Alpha anyja és Amin, és amely a film legfőbb rejtélyét adja, mind történetbeli, mind filmszerkezetbeli értelemben.
Az Alpha nem testhorror. Ezt úgy értem, hogy nem vagyunk előrébb, sőt, minden bizonnyal nagy csalódásként fog érni minket a film, ha testhorrorként közelítünk hozzá. A nyilvánvalóan AIDS-allegóriaként működő márványkór korántsem tartogat olyanfajta undorkeltést, mint a Titán vagy A szer testi deformitásai, sőt, inkább olyannak tetszik a kővé válás koncepciója, mintha szándékosan a testhorror biológiai aspektusát szeretné kijátszani. A fertőzés során nem véres kelések, groteszk kinövések, undorító váladékok jelennek meg, nem trancsírozódik az emberi test, hanem pont, hogy szervetlenül, egy hatalmas márványtömbbé változik, amelynek egyetlen horrorhoz köthető pontja, hogy az emberi test válik kővé. De még ez is csak ímmel-ámmal jelenik meg. Talán egyetlen jelenet van, ami body horrorra emlékeztető élményt tartogat, amikor Alpha anyja Amin hátát vizsgálja a rendelőben.
A filmben azonban nem a vírus megjelenítése az egyetlen kiüresített body horror-hely.
Alpha baljóslatú tetoválása folyton vérezni kezd, Amin pedig látványos testi szenvedést produkál a heroinról való lejövésből fakadó tünetek miatt. Ám ezek a szegmensek is mintha megpróbálnák meghaladni önmagunkat, vagyis undorkeltési ambíciójuktól megfosztva drámai mélységet nyernek. Nem a body horror elemhez rendelődik a dráma (ahogy azt megszokhattuk a zsáner darabjainál), hanem a dráma kap body horror aspektust: Alpha diáktársaitól való fokozatos elszigetelődése így konkrét, vizuális nyomatékot kap, ahogy Amin szétesett és belül nagy háborúkat vívó pszichéje is rángatózó, néhol már-már szörnyszerűen bemutatott testében nyer képi artikulációt.
És ezen a ponton be is lehet hozni azt a csavart, ami minden bizonnyal rengeteg embernél verheti ki a biztosítékot – és való igaz: az Alpha inkább Ducournau első lépésének, félig-meddig sikeres próbálkozásának tekinthető, semmint valóban kimunkált és érett elmozdulásnak. Az Alpha ugyanis elsősorban egy pszichológiai dráma. Mégpedig a lehető legmegterhelőbben, lynchien az. A body horror elemek afféle járulékok csupán, nem pedig központi szervezőerők, mint ahogy a zsáner többi darabjánál. Mivel a központi szervezőerő a karakterek pszichológiai aspektusa.
A testi torzulások inkább komplex és nehezen megragadható lélektani állapotok felé mutatnak,
és mint ilyesféle testi jelölők, nincs egzakt értelemben meghatározható jelöltjük, így egyértelműen megadható jelentésük sem – nem várnánk egy efféle formátlanságot egy (elvileg) body horrortól. Erre pedig csak rátesz még egy lapáttal, hogy a film előrehaladtával fokozatosan bekúszik egy másik történetszál, ami nem a jelenben, nem Alpha tizenhárom éves korában játszódik – ám a film folyamatosan elbizonytalanít minket azt illetően, hogy mennyire is illeszthető rá a cselekmény idejének kontinuitására. Maradjunk annyiban, hogy ez az elbizonytalanítás, időrendbeli törés és inkonzisztencia is a film pszichológiai fókuszával magyarázható.
Ugyanis az Alpha valójában három ember pszichológiai kanosszajárásáról szól: Alpha egyrészt egy Franciaországban élő arab család sarja, viszont arabul nem ért – két kultúra közé rekedt tinédzser, aki egyrészt elidegenedett arab gyökereitől, hiszen francia az anyanyelve, másrészt
mégsem tudja teljesen hátrahagyni és semmissé tenni családja örökségét,
hiszen kizárólag arabul beszélő, mágiában hívő nagyanyja folyamatosan szembesíti vele. Tizenhárom éves, a pubertás közepén jár, egyszerre gyerek, de már szeretne felnőtt lenni, vérző karja így egyaránt betudható a sejtetett fertőzöttség tünetének (vagyis: a fertőzöttségből fakadó elszigetelődés testi jelének) és a menstruáció megjelenésének (ennek gyönyörűen komplex jelenete, amikor Alpha vérével áztatja el az úszómedencét). Eközben Amin küzd heroinista múltjával, az ebből fakadó gyengeségével és önzőségével, amellyel családját is elmarja maga mellől. Az irántuk érzett szeretete teljesen őszinte és önfeláldozó, ám ez mégsem tud kiteljesedni, mert az emberi gyarlóságai leküzdhetetlen akadálynak bizonyulnak. Alpha anyja pedig ateista orvosként szintén viaskodik mágikus szemléletű őseivel, humanizmusa miatt nem tudja tétlenül nézni a járvány okozta tömeges szenvedést, emellett pedig még a lányát is elveszítheti, akár diáktársai kiközösítése, akár maga a járvány miatt.
Azonban mindez sokak számára zavarosnak és egyenesen érthetetlennek tűnhet. Ha elengedjük a kauzális összefüggéseket, valamint az események idővonalon történő elhelyezésének kényszerét, és át tudjuk adni magunkat a lynchi értelemben vett képek megmagyarázhatatlan áradatának, az Alpha második fele kifejezetten élvezetes. Nem biztos, hogy Ducournau szándékosan akart egy ilyen káoszt, talán szimplán nem tudta megoldani, hogy organikusabban vagy érzékenyebben csúsztassa egybe a szálakat.
Éppen emiatt az Alpha nem Ducournau legsikerültebb filmje, még ha alapvetően nemes alkotói szándékból született is,
és a testhorror kicsit absztraktabb, lelki irányba való továbbgondolása vezérelte a rendezőt. Ennek ellenére lehet értékelni ambícióit, a film atmoszférája kifejezetten erős, karakterei jól kidolgozottak és árnyaltak, a történetszálak és regiszterek zajában pedig azért valahol mégis kirajzolódhat valami mondanivaló.
Alpha, 2025. Írta és rendezte: Julia Ducournau. Szereplők: Tahar Rahim, Golshifteh Farahani, Mélissa Boros, Emma Mackey, Finnegan Oldfield. Forgalmazza: Mozinet.
Az Alpha a Magyar Filmadatbázison.
